Jakarta

Múlt hétvégén ismét utaztam, ez alkalommal Jakartába. Az ötlet nem tudom, kinek a fejéből pattant ki, de én csak becsatlakoztam. Max, az ő egyek német barátja, aki itt van látogatóban, egy ukrán kollégája és én mentünk együtt. Csütörtök este holland barátokkal söröztünk, és felvetődött az ötlet, hogy esetleg ők is jöhetnének velünk következő nap :) Szóval végül 6-an mentünk együtt.

Jakarta Indonézia 10 millió lakosú fővárosa. Szingapúrtól kb. 900 km-re van, tehát nincs túl messze, és ennek megfelelően a repülőjegy is olcsó volt.

A térképen a piros vonal az Egyenlítő. Mint lászik, Jakarta a túlsó oldalon van, és ez volt az első alkalom, hogy az Egyenlítőtől délre jártam :)

Jakartáról azt kell tudni, hogy nagyon nagy, de kevés a turista szempontból igazán érdekes látnivaló, annak ellenére, hogy hosszú története van a városnak. A város (Indonézia egyéb részeivel együtt) 1619-től egészen 1942-ig holland gyarmat volt. A régi holland koloniális épületek közül maradt még néhány, és ezek közül van, amit meg lehet nézni, de erről majd később.

Szóval péntek este érkeztünk Jakartába a JetStar légitársasággal, ami meglepő módon, fapados létére, osztott zsömlét és egy pohár vizet az utasoknak. A reptér kijáratánál agresszív taxisok hada fogadott minket, de persze tudtuk, hogy melyik cég megbízható (a Blue Bird nevezetű), és azzal mentünk. A közlekedésről Jakartában rögtön kiderült, hogy folyamatos, álló dugó van. Ily módon elég sok idő volt, mire elértünk a hotelhez. Az volt az igazán meglepő a taxiút során, hogy bárhol mentünk, sehol egy érdekes utca, egy szép épület vagy bármi ilyesmi nem volt.  Gyakorlatilag a város autókkal telített utakból, nyomornegyedekből, és az azokból véletlenszerű helyeken kiemelkedő 30-40 emeletes hotelekből és irodaházakból áll.

A hotelünk egyébként nagyon jó volt, első este egy sima 2 hálószobás apartmanunk volt, szombat estére viszont kibéreltük a hotel penthouse szobáját, egy 240 négyzetméteres lakosztályt :)
Itt meg lehet nézni 360 fokban a szobánkat: http://www.aston-international.com/ourhotels_360.php?id=NDA

Maxnak volt egy ismerőse Jakartában, és ő hívott minket péntek este egy házibuliba. A címet és a házigazda nevét tudtuk, de egyébként nem tudtuk, hogy mire számítsunk. A taxi érdekes módon a Marriott hotelhez vitt minket, ahol (ahogy Jakartában minden egyéb hasonló helyen is) fegyveses őrök vigyáztak a biztonságra. A behajtó autókat átvizsgálják, benéznek a csomagtartóba, és bevilágítanak az autó alá, hogy nincs-e ott bomba. A bejáratnál megmotoznak, a táskákba benéznek, és fémdetektor kapunk kell átmenni. Szóval nem nagyon értettük, hogy itt hogyan lesz házibuli, mondtuk, hogy az XY nevezetű embert keressük, és mondták, hogy a 35. emeleten találjuk. Kiderült, hogy az amerikai srác, akinél a házibuli volt ott lakik (tehát nem megszáll, hanem lakik) a hotelban.
A buli nagyon jó volt, találkoztunk egy csomó Indonéziában lakó külföldivel, akik érdekes dolgokat meséltek.
Utána együtt elmentünk az Immigrant nevű szórakozóhelyre, ami minőségében és árszínvonalában is Szingapúri klubokhoz hasonlított. Ha jól emlékszem, egy Coronita 102000 Rupiah, azaz 2650 Ft volt. Sok szórakozóhely egyébként hotelekben és plázákban van, és itt is elég komolynak tűnő biztonsági intézkedések vannak. Miután meguntuk a helyet, eltaxiztunk Jakarta legdurvább éjszakai szórakozóhelyére, a Stadium-ba. Ez a hely csütörtök este nyit és hétfőn hajnalban zár be. Miután a többi klub hajnali 4-5 körül bezár, ide jönnek át az emberek. Bent gyakorlatilag korom sötét van, de a masszív cigi füst miatt amúgy se lehetne semmit látni. Jó volt a zene és a hangulat, és már önmagában érdekes volt csak végignézni az embereket. Ez olcsóbb hely is, mint az előző, és így a város lakosságából szélesebb skálán látni embereket.

Így néz ki a hely, ha üres:

Ez a hely egyébként más, mint a többi szórakozóhely, ahol jártunk. Jakarta északi részén van, egy elég rossz környéken, egy kis, sötét utcában. Az utcában megrohamoznak az árus-koldusok, a klubból kifelé jövet alig lehet elszabadulni. A szomszéd utcában végig állnak a taxik, de ezekről tudni lehet, hogy mind bűnözők, és nem szabad beszállni - annak ellenére, hogy folyamatosan üvöltöznek utánad, hogy szállj be. Szóval elég kellemetlen, de ez is olyan, hogy ha nem teljesen hülye az ember, akkor képes 100 m-t gyalogolni és találni egy megbízható taxit.

Második nap sokáig aludtunk, és délután fürödtünk a hotel medencéjében. Utána pedig megpróbáltunk turistáskodni, ami csak korlátozottan sikerült. Az egyik "látványosság" Jakartában a függetlenségi emlékmű, ami így néz ki:

Emellett többször is elmentünk taxival különböző utak során.

Ja, és hogy miért taxiztunk mindenhova? A válasz egyszerű: Jakartában nincsen rendes tömegközlekedés. Metró egyáltalán nincsen, ami egy ekkora város közlekedésére egészen tragikusan hat. Limitált mennyiségban vannak normális buszok, amik fix útvonalon mennek, de nem elég ahhoz, hogy tényleg hasznos legyen. Ezek a buszok egyébként buszsávban mennek, ami nem rossz. (A buszsávot egyszerű záróvonal helyett egy alacsony FAL védi, máskülönben minden bizonnyal az összes indonéz autós ott közlekedne).

Nagyobb mennyiségben vannak nem-hivatalos (magán) buszok, amik egy fokkal durvábbak. Ezeknek is van előírt útvonala, de fix megálló nincsen. Ha valaki fel akar szállni, akkor int a busznak, az lelassít (tehát nem áll meg!) és az illető felugrik, felkapaszkodik a buszra, ami azzal a lendülettel megy is tovább. Itt látható két nő, akik próbálnak a buszból kiáramló fekete füst elől menekülni:

A fix útvonalú buszok mellett vannak ad-hoc módon szervezett kisbuszok is. (Gondolom majd Budapesten is ez lesz, ha csődbe megy a BKV :)) Ez úgy működik, hogy az út szélén áll 2-3 kisbusz, odamész, megkérdezik, hogy hova akarsz menni. Ez alapján beosztanak még pár hasonló irányba menő utassal egy kisbuszba, és leraknak a megfelelő helyen. Ezek a kisbuszok olyan állapotban vannak, mintha a roncstelepről szedték volna össze őket 30 éve, és a biztonság kedvéért még baseball ütővel szétverték volna a karosszériát. Itt látható két tipikus piros kisbusz:

Egyszer ki is próbáltuk a kisbuszt, ami elsőre elég sokkoló volt. Ugyanis a sofőr, aki beszállt, nem egészen volt alkalmas a vezetésre. Konkrétabban, a vezetéshez szükséges tesztrészei közül fél szeme és néhány ujja is hiányzott, és még részegnek is tűnt. Azt nem is láttuk, hogy lába volt-e... Már éppen menekülni akartunk a kisbuszból (még indulás előtt), amikor váratlanul beült helyette egy bizalomgerjesztőbb másik sofőr, aki aztán biztonságban eljuttatott minket az úticélunkhoz :)
Az összes busz (kisbusz is) sztenderd módon nyitott ajtóval közlekedik, tehát ajánlott kapaszkodni.
De ezzel még nincs vége a listának, ugyanis van bajaj nevezetű 3 kerekű fedett kismotor is. Ez ugyanolyan, mint ami Thaiföldön tuktuk néven fut.

Szóval ezek után magától értetődő, hogy (főleg ennyien együtt) miért taxiztunk mindenhova.
Még néhány érdekesség a közlekedésről: Jakartában 2 millió autó és 7 millió motor/robogó van. A hatalmas szám ellenére a károsanyag kibocsátás 70%-a a borzalmas állapotban lévő magánbuszokból származik. Ezeknek jelentős része hivatalosan nem is léphetne forgalomba, de hát egy kis kenőpénzzel mindent el lehet intézni. Érdekes információ, hogy Jakarta olyan menthetetlenül működésképtelen, hogy az indonéz kormány azt fontolgatja, hogy új helyre helyezné át a fővárost (lásd pl. itt).

Akkor tehát visszatérhetünk oda, hogy megpróbáltunk turistáskodni szombaton. Egy taxival elmentünk egy múzeumhoz, amit kinéztünk a térképen. A múzeum zárva volt, ezért úgy döntöttünk, hogy onnan sétálunk tovább, a térképünk alapján érdekesnek tűnő irányba. Ez elvileg a régi koloniális környék volt, de ennek szinte semmi jelét nem láttuk. Ilyen utcákon mentünk végig:

Na igen, ez az utolsó kép elég durva. Szóval az infrastruktúra teljes hiányának egyik fontos eleme, hogy nincsen megoldva a szemétgyűjtés és szemétszállítás. Az emberek szó szerint a hátuk mögé dobják a szemetet. Közben vannak, akik botokkal járnak és kotorják a szemetet, hátha van bármi értékes. Megint mások kupacba seprik a szemetet és egészen egyszerűen meggyújtják. Így terjeng az egész városban a kipufogógáz, égett műanyagfüst és romlott ételszag keveréke.

Sétáltunk egy darabig, de mivel nem nagyon találtunk érdekes dolgokat, beszálltunk egy kisbuszba (abba, amelyikről már korábban volt szó), amivel elmentünk a kikötőhöz. Ez a kikötő volt a holland kereskedelem helyszíne, és ennek megfelelően arra számítottunk, hogy érdemes lesz odamenni. Első ránézére nem sok jót találtunk. Viszont volt ott egy turista iroda, ahonnan kijött egy szimpátikusnak tűnő, angolul egész jól beszélő indonéz idegenvezető (a képen látható, kb. 140 cm magas :)), aki felajánlotta, hogy fejenkét 5$-ért körbevisz minket  a környéken.

Végül nem mindenkinek volt ehhez kedve, de hárman a holland és az ukrán sráccal bevállaltuk a túrát :) Először a kikötőn mentünk egy darabig. Itt olyan hajókat pakolnak, amik Indonézia szigetei közt közlekednek. Szállítanak gázpalackot, pálmaolajat, rizst, cementet, stb.

A hajók elképesztő állapotban voltak, normális országban ezek már 20 éve nem lettek volna vízre engedve. A hajókra ilyen ledobott gerendákon lehetett felmenni. Ha az ember véletlenül leesik erről, annak nagyon súlyos következményei vannak, mert a víz iszonyatosan koszos és bűzlik. Szóval igyekeztünk nem leesni.

Felmentünk egy hajóra, és megnéztük, hogy milyen körülmények közt szállítják a cementzsákokat Indonézia szigetei közt. Egy ilyen rozsdás darurval engedik le a zsákokat a hajó belsejébe, ahol szerencsétlen munkások kézzel pakolják a mázsás zsákokat. A zsákokból felhőkben porzik ki a cement, ezért a munkások napszemüvegben, vastag kendővel az arcukon dolgoznak, de ez nyilvánvalóan nem segít a helyzeten. És mindez 35-36 fokban, trópusi páratartalom mellett...

A hajó "konyhája" így néz ki:

Ő a hajó kapitánya, aki boldognak és elégedettnek tűnt, gondolom nem bánja, hogy nem neki kell a cementet pakolnia :)

Miután megnéztük a hajót, egy kis csónakba szálltunk, amivel áteveztünk a kikötő egy másik partjára. Itt éppen szállunk be:

Ez az indonéz bácsi evezett:

A víz így nézett ki, ahol kiszálltunk. Egy ponton túl egyébként már tényleg nem tudja az ember, hogy sírjon vagy nevessen, az egész annyira abszurd :)

Innentől hosszan sétáltunk, és nyomornegyedek során mentünk át.

Meg se lehet becsülni, hogy hányan lakhatnak ilyen tákolmányokban Jakartában (és egész Indonéziában?)...

Egy helyen váratlanul egy internet caféba botlottunk, a srácok nagyon örültek a fotólehetőségnek:

Saját térképünk alapján lehetetlen lett volna megtalálni, de az idegenvezetővel addig mentünk össze-vissza a kis utcákon, amíg el nem jutottunk ehhez a hídhoz. Ez az egyetlen fennmaradó híd, amit még a hollandok építettek, 1628-ban. A vizen itt nem közlekednek már hajók, ezért a hidat sem nyitják fel, de át lehet rajta sétálni, és a híd meglepően kellemes látványt nyújt.

Erről sajnos nincsen jó saját képünk, ezért máshonnan szedtem, de láttuk a VOC (Holland Kelet-indiai Társaság) épületét is. Itt a folyó mellett egész kellemesen lehetne sétálni, de sajnos ez a rész is nagyon koszos, és a folyó erősen bűzlik.

Innen továbbsétáltunk, és végül eljutottunk a Cafe Batavia nevű kávézó-étteremhez. Ez egy nagyon hangulatos, 19. századi stílusban berendezett hely.

Ilyet vacsoráztunk, ez kifejezetten finom volt.

 

Az étteremből visszamentünk a hotelhez, és egy ideig szórakoztunk a szobánkban.

Utána pedig ismét belevetettük magunkat Jakarta éjszakai életébe. Először a Lucy in the Sky nevű klubba mentünk. Ez erősen emlékeztetett a budapesti Corvin tetőre kialakításában és hangulatában - nagyon jó volt. De annyiban mindenképpen különbözőek, hogy itt egy korsó heineken 96000 Rupiah, azaz 2500 Ft volt, ami teljesen abszurd egy ilyen országban. 

Egyből a tetőtéri bár alatt volt egy másik szórakozóhely, aminek Fable a neve. Ide gyakorlatilag csak luxusautókkal érkeztek az indonézek (kínai etnikumú indonézek felülreprezentált számban). Aki nem hiszi, alább látható Lamborghini Gallardo és Murcielago, valamint egy Ferrari 599. Az alatt az 10 perc alatt, amíg a hely előtt álltunk, egymás után parkoltak le a Brabus G Mercedes, BMW M6 meg hasonló kocsik.

Itt is töltöttünk 1-2 órát, aztán továbbmentünk az X2 nevű helyre, ahol pedig főként Jakartában élő külföldiek voltak. 

Ez a hely 5-kor bezárt, és kiterelték az embereket. Így fogtuk magunkat és elmentünk megint a Stadium-ba, ami természetesen még nyitva volt, és hatalmas tömegek voltak bent. Mikor kiléptünk az utcára, fényes napsütés fogadott minket. Még bőven mentek befelé az emberek. Ez után aludtunk egy pár órát, majd mentünk a reptérre.

Hát ilyen élményeink voltak Jakartában. Mint látszik, a teljes nyomor és a teljes luxus olyan szorosan van egymás mellett, hogy nehéz ép ésszel felfogni. De gazdag emberek és szegény emberek sok más országban is vannak, inkább az a különleges, hogy a középosztály szinte teljesen láthatatlan. Mindemellett, a számok alapján Indonézia gazdasága erős fejlődésben van, és talán pár éven belül a számokon túlmutatóan is látszódni fog ez. Ennek ellenére, a megoldatlan korrupciós, vallási és etnikai kérdések elképzelhető, hogy még hosszú ideig lassítják majd ezt a folyamatot. De ha egyszer Indonézia tényleg beindul, akkor újabb nagy ázsiai csodának lehetünk a szemtanúi. (Kiváncsi vagyok, hogy hány év múlva fogja az indonéz GDP átlépni a japánt (kommentekben lehet tippelni) :) )